A kapcsolatunk elejétől fogva vannak nők rajtam kívül az életében. Mindig éreztem, s tudtam, hogy ez nem normális. Régi exekkel kapcsolattartás, vacsora, nők fotózása, rosszlányok.... Miért nem léptem ki? Most már tudom, hogy nem én vagyok a nem elég, hanem ő a nem normális. Nem vagyok pszichiáter, nem tudom, hogy mennyire nárcisztikus, de a témáról eddig olvasva, azt hiszem eléggé. Ezért nem tudtam, tudok kilépni.

A héten (csütörtökön) megint üzenetváltás a "kedves" ismerőssel. Megírta neki, hogy hétfőn a háziorvos felírt neki gyógyszert, stb...erre V.H-O Á superpowert küld neki, F pedig még az ünnepek előtt szeretne találkozni vele. Hogy rohadjon meg!! Irogatnak egymásnak, miután F nekem ír, hogy éhezik a csapat, azaz ő és a kutyák. Én miért kellek neki??? Már nem vagyok az az odaadó, gondoskodó nő, aki voltam 16 évig. Mégis kurva szarul érzem megint magam!

Eleinte nagyon vicces volt, szórakoztató.Talán ott csúsztam meg, hogy felnéztem rá. Példakép volt, inspirált, hogy még kihozzak valamit magamból, pedig végülis középvezető voltam, biztos állással, amikor megismerkedtünk.

Az első "közös" karácsonykor 23-án ünnepeltünk együtt, mert ő 24-én az exével és a lányaival volt, aztán elmentek síelni. A szilvesztert is egyedül töltöttem. Illetve a szüleimmel. Mondhatnám, hogy hozzá voltam szokva, hogy a szüleimmel búcsúztattam az óévet, köszöntöttem az új évet, de nincs így.

Áltattam magam azzal, hogy jobb a lányainak ahogy ők vannak az exfeleségével, persze ahogy vannak, amit játszanak, az azért nem normális. Nagyon nem. Ott kellett volna hagynom az első évben. De azt gondoltam, majd változik, s végre van aki szeret. Éveken keresztül ex-szel és lányaival télen síelés, nyáron nyaralás. Állítólag külön szobában, egyikük egyik lánnyal, másikuk másik lánnyal. Elhittem, nem foglalkoztam vele, persze borzasztóan zavart, mert miért nem mi ketten megyünk a gyerekeikkel, hiszen nekem is van egy gyerekem... DE tűrtem, mert a hétköznapokban úgy éreztem jól vagyunk. S persze azt az árszínvonala nem bírtam volna anyagilag , amit ő képvisel. A gyerekemmel kapcsolatban soha nem segített anyagilag. Ő az én és a családom "gondja" volt, még az apja is nagy íven tett rá....

Sok éven keresztül jól éltünk. Nem a pénze miatt szerettem bele, hiszen az elején nem tudtam, milyen anyagi háttér van mögötte. Az első karácsonykor is már drága dolgokat kaptam tőle. Ez mindig is feszélyezetett. Néha azt mondta "megérdemled". Akkor kínosan érintett, nem a megérdemlem vagy sem miatt, hanem mert - bár nem szegénységben nőttem fel - nem voltam hozzászokva a drága dolgokhoz. S zavart, hogy nem tudom olyan mértékben viszonozni. Az "értékversenybe" viszont sosem akartam beszállni. 

Cikáznak a gondolataim....

Az elmúlt évek alatt sokszor éreztem úgy, hogy titkol valamit előlem:

- a telefonja folyton a kezében, úgy tartja, hogy ne lehessen látni épp, mit ír, olvas rajta, ha az asztalra letette a kijelzővel lefordítva, nem mindig vette fel, ha hívták...

- ah elment otthonról, s kérdeztem mikor jön kb, a választ (nem mindig volt), "nem tudom",

- volt hogy lerobbantam autóval, próbáltam elérni, nem vette fel, holott ugye folyton  a keze ügyében volt/van a telefon...többször hívtam, hátha veszi a lapot, hogy nem unalmamban hívom, hiszen egyébként nem szoktam sűrűn hívni, de vissza se hívott, még órák múlva se...

Szóval gyanakvó voltam. Tudom, hogy "levéltitok", meg személyiségi jogok, meg minden de néha megnéztem, megnézem a telefonját. Most a V H-O. Á, régebben is voltak nők, akikkel találkozgatott, randizgatott, volt közöttük prominens, világhírű nő is, aki bár előttem, de állítása szerint el akarta hagyni miatta az ugyancsak világszerte ismert, amerikai külügyminiszter férjét... Vele ismeretségünk első évében állítása szerint azért találkozott Páriszban, hogy megmondja neki, hogy vége, mert rámtalált... 

Ma már- rengeteg pszichológiai írást, videót olvasva, nézve tudom, hogy ez a nárcisztikosságából ered, kell neki a figyelem. Ebből táplálkozik. Sok exnőjével tartja a kapcsolatot. Pár hónappal ezelőttig azt hittem, én vagyok kevés, de ma már tudom, hogy nem, mégsem tudom lezárni. Még.